1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

filozófus:

Greguss Ágost Haberern Jonathán Imre János Kállay Ferencz Köteles Sámuel Szilasy János Szontágh Gusztáv Vass László

Greguss Ágost

Greguss Ágost született 1825-ben april 27-dikén Eperjesen, ahol atyja, Greguss Mihály szintén híres aesthetikus és sokoldalú tudós volt, s mint tanár a philosophián és aesthetikán kívül a természeti és mennyiségtani tudományokat is tanította. Anyját Farkas Máriának hívták. A tudós atya nyájas szigora, s a gyöngéd anya forró szeretete voltak gyermeksége és ifjúsága első vezérei. Iskoláit Eperjesen kezdte, majd Pozsonyban folytatta, hova atyja időközben szintén tanárnak hívatott meg. Azonban atyját 1838-ban elvesztvén, az özvegy – gyermekeivel együtt – szülőföldjére, Rozsnyóra költözött s Ágost itt folytatta megszakadt tanulmányait. A philosophiai tanfolyamot Eperjesen végezte 1841–1843-ig, ahonnan a bécsi egyetemre ment az orvosi tudományok hallgatására, de 1844-ben Pesten megfordulván az irodalmi körökben, mind inkább a tudományos és írói pálya felé kezdett hajlani. S csakugyan ily eszmétől vezérelve 1845-ben külföldre indult a hallei egyetemre. Itt egy évet töltött folyvást tanulva s a szünetek alatt utazva. Itt ismerkedett meg Stier Theophillal is, aki az egyetemen tanulótársa volt. E barátság gyümölcsöző volt az irodalomra nézve is. Greguss a magyar népköltészetet meg akarta ismertetni a német közönséggel, és számos magyar népdalt fordított németre, amelyeket Stier javított ki. Így jelent meg első műve: Ungarische Volkslieder, Übersetzt und eingeleitet (Leipzig, 1846). Viszont Greguss Stiert megtanította magyarul, aki aztán számos magyar költői művet fordított németre, mint Zrínyi Szigeti veszedelmét, Vörösmarty Cserhalmát s általában fáradhatatlan volt a magyar irodalom ismertetésében. Stier Greguss halála után bővebben is ismertette a vele való viszonyát (Ungarische Revue, 1883). Greguss egyetemi tanulmányait már 1846-ban kénytelen volt félbeszakítani. Ugyanis ebben az évben a szarvasi evang. gymnasium tanárául választatott a korán elhunyt Vajda Péter helyére, s a meghívást elfogadta. A következő évben nőül vette Kemény Máriát, akivel mindvégig boldogul élt. Hozzáfogott egy aesthetikai kézikönyv írásához s pár füzet költői és kritikai dolgozatot is közrebocsátott: Villanykák (Lipcse, 1847); Cid. Corneille Pétertől (Szarvas, 1847); Futár (Szarvas, 1847); Aesthetikai kézikönyve is elkészült, amelyet a Kisfaludy-társaság – Szontágh Gusztáv ajánlatára – elfogadott kiadásra, de a forradalom miatt csak 1849 őszén adhatott ki: A szépészet alapvonalai (Pest, 1849). Az 1848-iki mozgalmakban, majd a kitört forradalomban tevékeny részt vett. Szabadelvű eszméi, szíves modora népszerűvé tették: megyebizottsági taggá, a szarvasi népkör elnökévé választatott, sőt a szarvasi választók eddigi képviselőjük helyett őt, a még alig huszonkét éves ifjat akarták a képviselő-jelöltséggel megtisztelni, azonban Greguss részint fiatal kora, részint más okok miatt visszalépett Boczkó Dániel javára. Mint nemzetőr pár hétig részt vett a hadjáratban is. A forradalom lezajlása után üldözésnek volt kitéve, leginkább a forradalom alatt kifejtett írói munkásságáért: Hitvallomása egy papnak. Rousseautól ford. (Szarvas, 1848); Gyászdalok (Szarvas, 1848. névtelenül); Szarvasi Naptár 1849. Megfosztatott tanári állomásától s midőn megtudta, hogy elfogatására a parancs kiadatott, egy őszi este a szintén üldözött Magos Ernővel együtt nekiindult a világnak. Müller Károly álnév alatt Török Gábor fiainak nevelője lett. Török Gábor, a híres Arad megyei alispán, szintén álnév alatt mint béresgazda tartózkodott saját jószágán. Később, amidőn a katonai szigor enyhülni kezdett, Greguss is jelentette magát s elítéltetvén, tizenegy hónapot töltött a nagyváradi vár börtönében. Nyájas modora még a börtönőrök szigorát is enyhíteni tudta annyira, hogy nemcsak tollat és tintát kapott használatra, hanem a fogolytársai feletti felügyeletet is reá bízták. Fogságából kiszabadulva, előbbi állását többé vissza nem nyerhetve, Toldy Ferenczhez fordult s az ő eszközlésére jött fel igen szerény föltételek mellett a Pesti Naplóhoz, amelynek szerkesztője akkor Török János volt, de rövid idő alatt annyira kitűnt tehetsége és szorgalma, hogy növekedő tekintélyével az anyagi elismerés is folyton növekedett. Midőn Török 1855-ben elhagyva a Pesti Napló szerkesztését, s egy új lapot alapított, a Magyar Sajtót, Greguss követte őt, s e lapnak lett fődolgozótársa, később újra visszatért a Pesti Naplóhoz, s egészen 1860-ig dolgozótársa maradt. Mint hírlapíró nagy munkásságot fejtett ki, írt politikai czikkeket is, de leginkább feltűnt aesthetikai, kritikai és irodalomtörténeti dolgozataival. Számos regényt is fordított e lapok tárczáiba, azonkívül majd minden nevezetesebb irodalmi folyóiratba írt, sőt maga is szerkesztett egy ilyent Hunfalvy Jánossal: Család könyve (Pest, 1855–58). Főbb önálló kötetei e korból (eredetiek és fordítások) a következők: A szerelem gyermekei. Regény Suetől (Pest, 1853); Lucifer kisasszony. Regény Montepintól (Pest, 1854); Magyar verstan (Pest, 1854); Bölcsészeti jogtudomány vagy természetjog. Gros H. N. után (Pest, 1854); A nők paradicsoma. Regény Feval után (Pest, 1855); A tapasztalati lélektan és tiszta logika vázlata. Beck J. után (Pest, 1856); A nemzet napszámosai toldaléka (Pest, 1854); Német–magyar tudományos műszótár, gymnasiumok és reáliskolák számára (Pest, 1858); Szivbeli tartozások. Regény Maquet Ágosttól (Pest, 1859). Greguss nemcsak nagy munkásságával tűnt fel az elnyomatás e szomorú napjaiban, amidőn nemzetünk csak az irodalomban adhatott életjelt, hanem széleskörű műveltségével, erős erkölcsi és hazafiúi érzésével, szabatos prózájával is, mely szép formában igyekezett nyújtani a tudományos ismereteket. A m. t. Akadémia mindezt méltányolván, amidőn tíz évi szünet után, 1858-ban ismét nagygyűlést tarthatott, Gregusst deczember 15-én levelező tagjává választotta, majd 1863-ban január 13-án rendessé, 1882-ben igazgatóvá s egyszersmind aesthetikai kézikönyvét az 1847–52-ik évközben megjelent művek között a Marczibányi-díjjal jutalmazta. Akadémiai székét 1859-ben A Materialismus hatásairól czímű értekezésével foglalta el, amely külön kiadásban is megjelent. Nem sokkal azután, 1860-ban a Kisfaludy-társaság is feltámadván halottaiból, mindjárt annak első ülésén tagnak és titkárnak választatott; s A népköltészet viszonyairól a műköltészethez czímű értekezésével köszöntött be, s egyszersmind felajánlotta kiadásra műfordításait a külföldi népköltészetből (Külföldi népdalok. Kiadja a Kisfaludy-társaság. Pest, 1860). A Kisfaludy-társaságon nagy előszeretettel csüggött, élete mintegy összefonódott a társaság történetével. Egész 1879-ig volt titkárja, majd alelnöke s mindvégig munkás tagja. Arany János lemondván a Kisfaludy-társaság igazgatóságáról, ez állás többé nem töltetett be, s az igazgató teendői a titkárra ruháztattak, így Greguss lett szerkesztője a társaság rendes kiadványainak. Szerkesztette az évlapokat (A Kisfaludy-társaság évlapjai. 1865–1881. I–XV. köt.), továbbá a társaság hatvan íves könyvsorozatát; felügyelt Shakespeare összes műveinek kiadására és számos széptani, költői dolgozatot s emlékbeszédet olvasott föl a társaság ülésein. 1864-ben megnyerte a Kisfaludy-társaságnak a ballada elméletére kitűzött pályadíját (A balladáról. Pest, 1865). E munka legkitűnőbb műve Gregussnak; népköltési gyűjtemények alapján tárgyalja és állapítja meg a ballada elméletét, annyi tudománnyal, éles ésszel, szellemmel és önállósággal, hogy egyetlen költői műfaj elmélete sincs így megírva irodalmunkban. Fordított egy regényt is Sandtól a társaság hatvan íves vállalata számára (Antonia. Pest, 1863), és néhány színművet a Shakespeare magyar kiadásába (Szeget-Szeggel, Athéni Timon). Corneille Cidjét újra átdolgozta, s szintén a Kisfaludy-társaság adta ki 1873-ban. Sokszor részt vett a Kisfaludy-társaság bíráló bizottságaiban; 1865-ben a társaság újraszervezését kezdeményezte, s rá bízatott az új alapszabály kidolgozása; 1871-ben a Toldy Ferencz félszázados írói jubileumát indítványozta, szintén a Kisfaludy-társaságban s Toldy munkásságáról egy könyvészeti művet adott ki: Toldy Ferencz félszázados munkássága. 1821–1871. (Pest, 1871). A Kisfaludy-társaság körén kívül is élénk munkásságot fejtett ki. Az Akadémiában számos értekezést olvasott fel, pl. Emlékbeszéd Kölcsey felett (Szatmár, 1864., e beszédet mint az Akadémia küldötte tartotta Szatmárott 1864-ben szeptember 24-dikén a Kölcsey szobrának leleplezése ünnepén). Kiadta Zrínyi eposzát a mai nyelvhez alkalmazva, magyarázó név- és szótárral kísérve: Szigeti veszedelem (1–2. köt. Pest, 1863). Mint hírlapíró is folyvást működött, 1862–63-ban az Ország-Világ szerkesztőtársa volt s politikai czikkeiért egy havi börtönre ítéltetett, 1864–65-ben Pákh Alberttel a Magyar Sajtót szerkesztette, 1865-ben pedig átvette az Országgyűlési Napló szerkesztését. (Az 1865–6-iki országgyűlés naplója. Három kötet. Hiteles kiadás. Pest, 1866.; A magyar országgyűlés képviselőháza által a közös viszonyok tárgyában kinevezett bizottság tárgyalása. Egy kötet. Pest, 1867). A magyar miniszterium megalakulván, s egy pár év alatt a kir. budapesti egyetem ügyei is rendeztetvén, a philosophiai kar ajánlatára, báró Eötvös vallás- és közoktatási miniszter kinevezte őt az aesthetika nyilv. r. tanárává. Tanári székét még az évben elfoglalta egy jeles bevezetéssel előadásaihoz, amely nyomtatásban is megjelent (Pest, 1870). Azóta egészen tanszékének élt s irodalmi munkássága majdnem csak szakjára szorítkozott. Összegyűjtötte aesthetikai és irodalmi dolgozatai legjavát: Tanulmányok (1–2. köt. Bp., 1872., németül Heinrich Gusztávtól fordítva: 1875), a 3. kötetet kész szerkesztésben hagyta hátra, a Kisfaludy-társaság kiadásában megjelentetendő. Számos nyilvános felolvasást tartott, amelyek részint a lapokban jelentek meg, részint külön füzetben (pl. Magyar költészettan. Bp., 1880). De ez években főképp két műnek áldozta munkásságát: egy Shakespeare-ről írandó monographiának, s egy szintén terjedelmesebb aesthetikának, amellyel ifjúkori művét akarta mintegy kicserélni. A hetvenes évek végén elkezdett betegeskedni, az orvosok a gyomorrák jelenségeit vették észre rajta. Keveset dolgozhatott, összegyűjtötte meséit, költeményeit, mondásait s utolsó évében inkább csak költeményeket írt: Meséi (Bp., 1878); Versei (Bp., 1882); Mondások (Bp., 1883). Meghalt 1882-ben deczember 13-dikán, végrendeletet hagyva hátra, amelyben neje halála után összes vagyona felében a Kisfaludy-társaságot tette örökösévé, hogy alapítványától évenként felváltva a különböző művészetek köréből pályadíjakat tűzzön ki. Ami egész életén át jellemezte, utolsó éveiben igen élénken nyilatkozott benne: a philosophiai szemlélődés és a vallásos érzés vegyülete, a philosophiai nyugalom és a vallásos resignatio összeolvadása. Lehetetlen megindulás nélkül olvasni utolsó költeményeit, amelyekben lelkének egy egész életen át gyűjtött kincsét oly őszintén feltárja. Panasz nélkül töri szenvedéseit és nyugodtan, megelégedve búcsúzik el az élettől. Hálás a múltért s nem esik kétségbe a jövendő miatt. Egy félszázadnál többet élt épségben, szeretve, tisztelve – úgymond – hány embertársának jutott ez részül, hányan dőltek ki a pálya küszöbén vagy derekán, vagy tévedtek el az élet útjain. Ő is sok próbán ment át, de megőrizte hitét Istenben, akit egy-egy hamar kész bölcs oly könnyen megtagad; hitét emberben, hogy vív nagyért, bár gyöngesége gyakran megingatja; hitét nemzetében, bár túlbuzgó hívei félrecsalnák, ellenségei pedig vesztét jósolgatják. S e hitet sírjába vitte. Eltemettetett deczember 15-dikén nagy részvét mellett, s koporsója felett az Akadémia és a Kisfaludy-társaság nevében Szász Károly tartott búcsúbeszédet. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár