1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

szépíró:

Bártfay László Batsányi János Berzsenyi Dániel Buczy Emil Csató Pál Döme Károly Egyed Antal Frankenburg Adolf Gelei József Gorove László Guzmics Izidor Horváth Zsigmond Kölcsey Ferenc Kazinczy Ferenc Kis János Kisfaludy Károly Kisfaludy Sándor Kovács Pál Mednyánszky Alajos Pázmándi Horváth Endre Petrichevich Horváth Lázár Pompéry János Rudics József Szemere Miklós Szenvey József Tárkányi Béla József Tóth Kálmán Teleki Ferenc Vachott Sándor

Frankenburg Adolf

Frankenburg Adolf 1811. november 11-én született Német-Kereszturon, Sopronmegyében, hol atyja Eszterházy herczeg gazdatisztje volt. Előtte egy hónappal született a szomszédos Doborjánban Liszt Ferencz, akinek az atyja szintén Eszterházy gazdatisztjei közé tartozott, s akit Frankenburg anyja tartott a keresztvíz alá. Azonban a gyermek játszótársakat csakhamar elválasztotta az élet. Liszt külföldön világhírű művésszé vált, Frankenburg pedig kedvelt magyar hírlapíróvá. Frankenburg az elemi iskolákat s a gymnasiumi alsó osztályokat Sopronban végezte, két éven át Pécsett tanult. Mint tizenhatéves ifjoncz itt írta első művét, egy satyrát latin nyelven, amely nyomtatásban is megjelent. Horvát Istvánnak ez annyira megtetszett, hogy Frankenburg atyjának azt írta: a fiúban hírlapírói ér van, de magyarul kell írnia. Pécsről, Győrbe ment, majd Szombathelyre tanulmányai bevégzése végett, tanult a keszthelyi Georgikonban is, s a jogi tanfolyamot Egerben végezte 1832 augusztus havában, s egy évig gyakornokoskodott a Heves megyei főjegyző oldala mellett. Egerhez leginkább egy sótiszt kedves és mívelt leánya kötötte, Nina, akit nőül akart venni, de a vármegyén nem sok reménye levén az előmenetelre, állami hivatal után nézett s a kincstárnál akart szolgálni. Ez nem sikerülvén, Pozsonyba rándult fel az országgyűlésre s a királyi táblán felesküdött jurátusnak. Itt Széchenyi István gróf, akihez ajánló levele volt, magához vette írnokul, majd Angolországba utazván, leküldötte Czenkre. Azonban csak egy félévet töltött Széchenyi szolgálatában; úgy látszik, hogy Széchenyi nemigen használhatta az elmés, de komolyabb munkára nemigen alkalmas ifjat, s a kissé gavalléros ifjú sem igen volt megelégedve Széchenyi modorával. Idejárul még, hogy Frankenburgnak meghalván nagybátyja egy pár ezer forintot örökölt, a megszerette a katonai élet fényét. 1834 tavaszán kadétnak csapott fel a Prinz von Sachsen nevű nehéz lovasezredben, de csak egynéhány hónapig szolgált; nem tetszett neki a katonai szigorú rend s mihelyt tehette búcsut mondott a nyalka egyenruhájának, amely leginkább csalogatta Mars szolgálatába. Már mint jurátus és katona kezdett irogatni. Mátray Gábor 1833-ban megindítván Regélőjét, Frankenburg egy pár verssel és kisebb czikkel dolgozótársai közé lépett, s mint katona egy April elseje czímű vígjátékot írt, amelyet 1834. nov. 11-én előadtak a soproni német színészek, s mely később magyarul is megjelent a Rajzolatokban. Odahagyva a katonaságot, mint haszonbérlő kísérté meg szerencséjét; 1835-ben Somogyban, Gombán bérbe vett mintegy száz holdnyi birtokot, s azután nem sokkal meg is házasodott: Ninát, szíve régi választottját vezetve oltárhoz. Egy évig gazdálkodott, de kevés szerencsével, ezért a bérletet másra ruházván, 1836 apriljában Pestre jött s Mátray Gábor közbenjárására írnoki állo mást nyert a magyar Akadémiánál. Tulajdonképp itt kezdődik Frankenburg írói pályája. Fődolgozótársa lett a Rajzolatoknak és Természetnek, írt a Honművészbe, a Tudományos Gyűjtemény szépirodalmi melléklapjába, a Koszorúba, a Garay szerkesztésében megindult Hajnal czímű zsebkönyvben beszélyek. jelentek meg tőle. Egyszóval Frankenburg szövetségese lett azon ifjú irói nemzedéknek, amely mint erős ellenzék szervezkedett szemben az Akademiával és az Athenaeummal. Kiparodiázta Bajza Apotheosisát a Koszorúban, részt vett társai polemiáiban, sőt mint akadémiai irnok adatokat szolgáltatott nekik az akadémiai tagok ellen. 
  Ezért sok súrlódása volt Toldyval, az Akadémia titkárával s az elnök felszólítására be kellett adnia lemondását. Néhány hónapig minden hivatal nélkül tengette napjait a fővárosban, de nem munkátlanul. Irt a lapokba, s hangversenyeket rendezett. Az ily jótékony czélú és humoros felolvasással kapcsolatos hangversenyeket ö hozta először divatba a fővárosban. Az elsőt 1838-ban rendezte az árvíztől sújtottak javára. Felolvasásának czíme ez volt: „Jó a remény és emlékezet, ha hit, szeretet jégre vezet”, amely nyomtatásban is megjelent a Kunosstól szerkesztett hasonczélú „Részvét gyöngyei” czímű albumban. Ebben még más dolgozat is van tőle: egy satire az Athenaeum ellen és Chopin mazurjai czímű ábrándkép. Frankenburg előtt Saphir példája lebegett s általában humorán erős hazafias iránya mellett is mindig megérzett bizonyos bécsi íz. 
  Még azon évben hivatal után látott: 1838 augusztus 6-án felesküdött a magyar kincstárhoz fogalmazói gyakornoknak, ahol Nagy Ignácz is szolgált. Itt vele egyetértve egy Budapesti di vatlap czímű vállalat tervét állapította meg. Azonban nem nyert reá engedélyt s az 1839 elején Saphir Zsigmondtól megindított Pesther Tageblatt dolgozótársa lett, hova bírálatokat irt a Nemzeti szinház előadásairól, s általában a magyar irodalmat ismertette. Egy pár bohózatot is írt a pesti német szinház számára, amelyek előadattak ugyan, de csekély sikerrel. Két évi német íróskodása után újra visszatért a magyar irodalomhoz. Több éven át az „Emlény” czímű zsebkönyvet szerkesztette, amelybe beszélyeket írt, 1841 januárjában pedig a Kossuth Pesti Hírlapjának lett dolgozótársa, amelybe a fővárosi újdonságok rovatát írta. Az a két év, amelyet a Pesti Hírlap mellett töltött, fénypontja volt hírlapirói pályájának. Elméssége, merészsége, hazafias iránya kedveltté és olvasottá tették e rovatot, amely azelőtt nem volt egyéb, mint a fővárosi események puszta följegyzése, annyira, hogy amidőn 1843 elején kincstári levéltári tisztviselőnek neveztetett ki, azzal a kikötéssel, hogy meg kell szakítani a Pesti Hírlappal való viszonyát. Kossuth hírlapja február 5-iki számában a többek között a következő szavakkal búcsúztatta el közönségétől: „Komoly lapjaink fűszere az ő tolla volt, ő vala fővárosunk fonákságának, visszaéléseinek, hiányainak rettenhetetlen ostora; sokaktól gyűlölve lépett le pályájáról, de magával vive az elnyomottaknak, az általa oly férfiasan védelmezetteknek háláját, s magával az olvasó közönség szeretetét.” Mindemellett Frankenburg azután is folytatta írói és hírlapiról pályáját, csak a politikai lapoktól vonult vissza. Garay Regélőjének (1843) tárczájába Budapesti levelek czím alatt számos humoros rajzolatot írt, amelyek ilynemű dolgozatai között a legsikerültebbek; összegyüjtőtte beszélyeit (Estikék. Pest, 1844.), s 1843 elején megindította Életképek czímű szépirodalmi folyóiratát, amely 1844-ig havonként egyszer jelent meg, azután kétszer, s végre minden héten egyszer. E folyóirat körül a legjelesebb szépirodalmi irók csoportosultak — itt léptek fel Arany és Jókai is —, később a kritikai erőket is igyekezett központositani, 1845 második félévében megindítván az „Irodalmi őr”-t, amely másfél évig folyt, s amelyben Erdélyi János egy pár kitűnő bírálatot írt. E kitűnő folyóirat szerkesztéséért választatott Frankenburg akadémiai taggá is 1845 november 22-én. Egészen 1847 elejéig szerkesztette az Életképeket, amikor udvari tolmáccsá neveztetvén ki Bécsbe az udvari cancelláriához, odahagyta Pestet s lapja szerkesztését Jókainak adta át. Bécsben az első években keveset dolgozott. Közbejött a forradalom, majd családi csapások is érték. A forradalom legyőzése után néhány hétig vizsgálati fogságban szenvedett, innen kiszabadulván, mint régi magyar hivatalnok az osztrák igazságügyi minisztérium magyar osztályánál alkalmaztatott, előbb mint fogalmazó, majd mint elnöki titkár az úrbéri törvényszéknél. Eközben neje meghalt, s fia, egy reményekre jogosító katonatiszt, főbe lőtte magát. Koronkint a Nagy Ignácz Hölgyfutárában jelent meg tőle egy-egy humoros rajzolat, s a bécsi Fremolenblattban és Wandererben néhány magyar ügyet tárgyazó közlemény. Az ötvenes években újra megházasodott, bárónőt vett nejéül, egy német katonatiszt leányát. A frigyet nem kísérte áldás, s nemsokára egymástól különválva éltek. Újra szorgalmasabban kezdett dolgozni. Az ötvenes évek vége felé négy kötetben adta újabb humoros műveit: Sírva vigadók. (Pest 1857. két köt.); Zsibvásár. (Pest, 1858. két köt.). Heckenastnál megindította Bolond Miska czímű naptárát, amely leplezett, de mégis eléggé átlátszó politikai irányánál fogva nagy elterjedésnek örvendett. A sikertől felbátorítva irta „Az öreg Bolond Miska kalandjai” (Pest, 1863.) czímű rajzait, amelyek már kevesebb hatást tettek. Az Októberi diploma kiadása után 1860-ban a magyar kanczelláriához osztatott be mint titkár, s egész nyugalmaztatásáig mint ilyen Bécsben lakott. 1866-ban nyugalmaztatván Pestre költözött, átvette a Magyarország és Nagyvilág szerkesztését és emlékiratain dolgozott, amelyekből „Őszinte vallomások” czím alatt már 1861-ben megjelent két kötet; 1868-ban még három kötetet adott ki (Emlékiratok, Pest 1868), melyekben a magán- és közéletet egész 1847 májusáig rajzolja. Az alkotmány teljes helyreállitása után 1867-ben politikai lapot is meginditott „1848” czím alatt, de csekély sikerrel, mert még azon évben meg kellett szüntetnie. Ugyanakkor választatott a Kisfaludy-társaság tagjává is. A következő évben elhagyta Pestet, Sopronban telepedett le, ahol egy írói és müvész kört alapított, amelynek elnökévé választatott, s amely 1877-ben ünnepélyt rendezett ötven éves írói pályája emlékére. Egész 1881-ig élt itt, akkor Pestre költözött és nőül vette Carinát, a drámai énekesnőt, aki egykor a Nemzeti színháznak is kedvelt tagja volt. Ez idő óta nagyobb munkát nem írt, de számos kisebb czikket a lapok tárczáiba, leginkább azon korszak irodalmi és politikai emlékeit rajzolta, amelyben maga is tevékenyen részt vett. Mindinkább betegeskedett, 1884 tavaszán a Orácz közelébe eső eggenbergi gyógyintézetbe ment, ahol neje és sógornője karjai között múlt ki július 3-án. Utolsó kívánsága szerint Pestre hozatott, s itt temettetett el az írói körök élénk részvéte mellett. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár