1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

megválasztva: 1861

Tóth Kálmán Tóth Sándor

megválasztva: 1863

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Halász Géza, Dabasi Hornyik János Kallós Lajos Szemere Miklós

megválasztva: 1864

Érkövy Adolf Balogh Kálmán Kalchbrenner Károly Kemény Gábor, Báró Lenhossék József Rózsay József Suhayda János Zlamál Vilmos

megválasztva: 1865

Baintner János Szkalniczky (Skalniczky) Antal

megválasztva: 1867

Haberern Jonathán Molnár Aladár

megválasztva: 1868

Ökröss Bálint Zsigmondy Vilmos

megválasztva: 1869

Szabó Imre

Rózsay József

Muraközi Rózsay József Lakompákon, Sopron megyében született 1815-ben. Életének első hónapjaiban szülei vele átköltöztek Csáktornyára, hol atyja gróf Festetich Lászlónál, mint uradalmi orvos nyert alkalmazást. Gymnasiumi és bölcseleti kiképeztetését Bitnicz Lajos kitűnő tanártól nyerte, ki vele a tudományok, és különösen a honi nyelv művelését kedveltette meg. Az orvosi pályára lépvén, az első három elméleti orvostani évet a pesti, a két utolsó gyakorlati évet a bécsi egyetemen töltötte. 1840-ben orvostudorrá avattatott föl. Meglátogatta Németország legjelesebb kórodáit, gyógyintézeteit, fürdőhelyeit. Visszatérve, a bécsi cs. kir. közkórházban nyert segédorvosi alkalmaztatást, mely minőségben harmadféléven át tett orvosi szolgálatokat. 1843-ban Pesten telepedett le. 1848-ban az első magyar minisztérium által tábori kórházi főorvosnak neveztetett ki. 1850. január havában Pest városánál nyert alkalmazást, mint dolog- és szegényházi főorvos, s azóta szakadatlanul ezen intézetekben működött, fő gondját az intézetek szervezésére, javítására s kiépítésére irányítva. Főleg az ő buzgó tevékenységének tulajdonítható, hogy az aggok, kik addig a város költségen roskadt bérházakban voltak elhelyezve, 1854. április 24-én — felséges urunk és királynénk egybekelése alkalmával —, új menhelyet nyertek, melyben 900 elaggott szegény nyert teljes ellátást. Általában készséggel ragadott meg minden alkalmat, hogy szenvedő embertársain segíthessen. Igy valahányszor járványok folytán annak szüksége állott be, hogy Pest városának fiók-kórházakat kellett fölállítania, e kórházak vezetését mindig valódi önfeláldozással vállalta el. Ezeken kívül 22 éven át ellátta a Rókus-fegyosztályt és a fegyházat addig, míg ezen intézetet az állam átvette a fővárostól; továbbá két évig gyógykezelte a tolonczokat és a rendőri vizsgálat alatt levőket. 1861-ben a pesti izraelita hitközség kórházának igazgatóságát, mint tiszteletbeli hivatalt, vállalta magára; 1867-ben Pest-Pilis és Soltmegye tiszteletbeli főorvosává nevezte ki, mely minőségben a megyei közegészségi bizottságban tevékenyen közreműködött. 1868-ban az Országos Közegészségi Tanács tagjának neveztetett ki, az 1873-iki cholerajárvány alatt pedig a m. kir. belügyminisztérium a Lipótmezei országos tébolyda számára miniszteri biztosnak nevezte ki. A fővárosi jótékony és tudományos intézetekben mindig buzgón működött, és igyekezett a gyógyászat és természettudományok terén nyert tapasztalatait a szakirodalom mezején is érvényesíteni. A k. m. egyetemi orvosi kar, a Magy. Tud. Akadémia, a Budapesti kir. orvosegyesület, a kir. magy. Természettudományi Társulat, a Földtani Társulat, az erfurti porosz Akadémia, az Erlangeni Természettani és több más bel- és külföldi tudományos társulat tagjává választatott. A Magy. orvosok és természetvizsgálók vándorgyűlésein ő 1863 óta folytonosan közreműködött, majd mint másodelnök, majd mint titkár, könyvtárnok, pénz- és levéltárnok. Ezen gyűléseken számos előadást tartott, s több évkönyvet szerkesztett. Törekvését oda irányozta, hogy a magyar nyelvnek és irodalomnak minél nagyobb elterjedést szerezhessen. Igy már 1843-ban több elvbaráttal megalapította az Izraelita Magyar Egyletet, és az Országos Magyar Izr. Ösztöndíj-Egyletet. A kórházakban, intézetekben és az orvosi szakirodalomban kifejtett működése több magasabb kitüntetést vont maga után. Egyebek közt ő Felsége a vaskorona-rend III. osztályát adományozta neki a lovagi méltósággal, mellyel a „muraközi" praedicatum járt. 1873-ban a főváros egyesítése után a VI. kerületben fővárosi bizottsági tagnak választatott meg, s ily minőségben a (IX.) szegényügyi és (VI.) közegészségügyi ügyosztályban tevékenyen működött. A sok kitüntetést ért orvos ellen egy ízben merénylet követtetett el. Ugyanis 1881. júl. 26-án, reggel 7 órakor a szegények háza előtt — ugyanazon a helyen, hol annyi ideig oly áldásdúsan működött —, egy elmebeteg pisztolylövéssel akart dr. Rózsay életének véget vetni. A sértés súlyos volt, de pár hét múlva újból megkezdhette orvosi működését. Meghalt Balaton-Füreden, 1885. máj. 20-án. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár