1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

megválasztva: 1831

Bártfay László Budai Ézsaiás Döme Károly Deáki Filep Sámuel Feszler Ignácz Aurél Forgó György Görög Demeter Gévay Antal Jankovich Miklós Kopácsy József Kresznerics Ferenc Márton József Nyíry István Perger János Schedius Lajos Schuster János Szalay Imre Szemere Pál Szenvey József Teleki Ferenc Thaisz András

megválasztva: 1832

Angyalffi Mátyás Baricz György Bolyai Farkas Buczy Emil Császár Ferencz Csató Pál Csorba József Fabriczy Sámuel Gelei József Georch Illés Hegedűs Sámuel Hoblik Márton Hoffner József Horváth János Kállay Ferencz Kassai József Kováts Mihály Lakos János Péczely József Sárváry Pál Simai Kristóf Szontágh Gusztáv Tessedik Ferencz Vass László Waltherr László Imre Zach János Ferenc, báró

megválasztva: 1833

Dessewffy Aurél Egyed Antal Horváth József Elek Horváth Zsigmond Kőrösi Csoma Sándor Klauzál Imre Kovács Pál Tasner Antal Zsivora György

megválasztva: 1834

Bölöni Farkas Sándor Fillinger Leopold Magda Pál

megválasztva: 1835

Fülepp József Gegő Elek Gorove László Schoepf-Merei Ágoston Vásárhelyi Pál

megválasztva: 1836

Bresztyenszky Adalbert Gáthy István

megválasztva: 1837

Jerney János Kerekes Ferencz Tanárky Sándor Vajda Péter

megválasztva: 1838

Fogarasi János, Alsóviszti Kossovich Károly Szenczy Imre Tarczy Lajos

megválasztva: 1839

Beély Fidél József Horváth Mihály Kiss Ferencz Lukács Móricz

megválasztva: 1840

Markó Károly

Szemere Pál

Szemere Pál 1785. februarius 19-én született Péczelen, Pest megyében. Nevelkedett Budán a Krisztinavárosban, hol atyja a magyar kir. helytartótanácsnál ügyviselő, lakott vala. Iskoláit Budán, Halason, Nagy-Kőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban s ismét Patakon járá 1791-től 1804-ig. 1805-ben királyi táblai jegyzőnek esküdött fel. 1907-ben távol volt mágnást képviselt az országgyűlésen. 1808-ban ügyvédi oklevelet nyert. 1808—9-ben Schedius aesthetikai előadásait hallgatá a pesti tudományegyetemnél; ekkor alakult szoros barátsága Horvát Istvánnal és Vitkoviccsal, az úgynevezett triász, mely maradandó nyomokat hagyott irodalmunk történetében. Ekkor fordult reá teljes mértékben Kazinczy figyelme, s levelezés folyton folyt közöttök; ekkor ismerkedett meg Kölcsey Ferencz-cel. 1810-ben dolgozótársa volt Kultsár Istvánnak, a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztőjének, számára az akkor nagyhírű Neuwieder Zeitungot, a Tudósítások melléklapjául fordítván. 1811-ben Vida Lászlónak segéde volt a magyar színháznál. 1817-ben Jankowich Miklóssal, Fejér Györggyel s Horvát Istvánnal alapítója volt a Tudományos Gyűjteménynek. 1818-től 1829-ig Pest megye tisztikarában találjuk, mint második alügyészt. 1828-ban egyik tagja volt a nádor által kinevezett bizottságnak, mely az Akadémia előrajzát készíté. 1831. februarius 16-án az Akadémia rendes tagjává választatott a nyelvtudományi osztályba. S ezentúl, úgy is mint a Kisfaludy-társaságnak 1840 óta tagja, kizárólag az irodalomnak, a művészetnek élt. Meghalt 1861. martius 14-én. Első költői kísérletei a Magyar Hírmondó 1802—4. folyamaiban s külön Pozsonyban Webernél, majd Bozóky 1805-diki Tavaszi Virágaiban, s külön a „Poetai Zsengék” (Pest, 1806). czím alatt jelentek meg. 1810-ben a Vida Lászlóhoz czímzett epistola, s a Czihke Ferencz ellen irányzott s Képlaki Vilhelm álnév alatt megjelent „Az Új Holmi kritikai megitéltetése" őt, mint költőt és mint itészt már tehetségeinek teljes fejlettségében láttatják velünk. Következett 1811-ben három sonett (Emlékezet, Boldog pár, Ős Himfy), melyekhez utóbb még három járult (irodalmunkban e nemnek felül nem múlt példányai), s 1812-ben: „Dalok azoknak a kik szeretnek" köztük a „Titkos vidék", lyrai költészetünk egyik legszebb gyöngye. 1814-ben írta Kölcseyvel, nem csak a nyelvújítás hanem általában az irodalmi nemesebb ízlés érdekében: „Feleletet a mondolatra". 1818-ban lefordította Körner „Zrínyi"-jét, első példáját adva a magasabb drámai dictiónak jambusokban, s az ottani imákat elsőként ültetvén át a magyar költészetbe. Megjelent 1826-ban az Élet és Litteratura czímű folyóiratban, melyet Kölcseyvel közösen szerkesztett, s melynek négy kötete az ifjabb nemzedékre hatalmas befolyással volt, kalauzul szolgálva nekik a széptudományban. Szemere ekkor állott hatásának tetőpontján. 1833-ban a most Muzarionnak czímzett Élet és Litteraturának egy új kötetét bocsátotta közre; 1834—5-ben Kisfaludy Károly „Auroráját" folytatta. Utóbb is koronként még fel-felszólalt a nagyobb olvasó közönség előtt; de ekkor nagyobb hatást már csak társalkodása által gyakorolt, mely egyike volt a legtanulságosabbaknak, minden lépten-nyomon a genialiá, a független, az igazságszerető itészt nyilvánítva. Újabb társas és tudományos nyelvünk számos szavait ő alkotta. Irományai között, melyek harminczhat kötetben maradtak hátra, egy humoristikus tanköltemény is találtatik a széptanról. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár