1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1881

Baintner János Fabritius Károly Gorove István Horváth Ignácz Korponay János Lukács Móricz Molnár Aladár Morócz István Révész Imre Suhayda János Szabó Imre Szemere Miklós Tóth Kálmán Tarczy Lajos

† 1882

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Greguss Ágost Kallós Lajos Konek Sándor Konek Sándor Vész János Ármin

† 1883

Érkövy Adolf Benkő Dániel Gyárfás István Hegedűs Candid Lajos Petzval Ottó Zsivora György

† 1884

Frankenburg Adolf Hegedűs László Lichner Pál Lugossy József Pompéry János

† 1885

Hornyik János Rózsay József

† 1886

Beöthy Leó Ipolyi Arnold Kalchbrenner Károly Korizmics László Kovács Pál Ladányi Gedeon Nyáry Albert, báró Pauler Tivadar Peregriny Elek Tárkányi Béla József Zlamál Vilmos

† 1887

Arányi Lajos Kéry (Bittner) Imre

† 1888

Balogh Kálmán Danielik János Deák Farkas Halász Géza, Dabasi Henszlmann Imre Hunfalvy János Kemény Gábor, Báró Kovács Sebestyén Endre Kriesch János Lenhossék József Paur Iván Somogyi Károly Trefort Ágoston Zsigmondy Vilmos

† 1889

Ökröss Bálint Kukuljevič-Sakcinski Iván Ney Ferencz Rómer Flóris Rónay Jáczint János Tóth Ágoston

Horváth Ignácz

Horváth Ignácz 1843-ban julius 25-dikén Budapesten született. Édesatyját korán elvesztvén, neveltetésének gondja anyjára és gyámjára, Szabóky Adolf tanárra nehezült. A pesti főreáltanodát kitűnő sikerrel végezvén, az 1862–63-iki tanévben a kir. József-műegyetem hallgatójául iratkozott be. Hajlama a gépészmérnöki szakra vonzotta őt. Kiváló előszeretettel és ernyedetlen kitartással búvárkodott már ez időben — egészsége rovására is — a könyvtárakban, s a tudomány iránt való lángoló szeretetet oly alapos képzettséget tüntetett föl, hogy tanárainak élénk érdeklődését méltán magára vonta. Ez érdeklődés első eredménye volt, hogy Horváth Ignácz 1864–65-ik tanév II. felében — még mint műegyetemi hallgató — a tanártestület egyhangú ajánlatára, az erőműgéptan és gépszerkezettani tanszék rendes tanársegédévé neveztetett ki. 1866-ban a nagymélt. m. kir. Helytartótanács két évre szóló 600 frt-nyi utazási segélyt engedélyezett egy magának külföldön magasabb képzettséget és tapasztalatot szerezni óhajtó egyén részére, ez ösztöndíj elnyerésére a tanártestület Horváthot ajánlotta, ki azt el is nyerte, hogy magát az erőmű és gépszerkezettanban külföldön tovább képezhesse. Horváth legelébb Zürichbe ment, s az 1866–67-iki tanévet az ottani műegyetemen töltötte. Körülbelül ez idő tájban az erőműgéptani és gépszerkezettani tárgyak a kir. József műegyetemen két tanszék között osztatván meg, az erőműgéptan új tanszékére pályázat hirdettetvén, felszólítás folytán Horváth is pályázott, és 1867. október 22-én meg is kapta segédtanári kinevezését, azon hozzáadással, hogy a nagy reményekre jogosító ifjú, most már rendszeresen körvonalozott tanulmányainak befejezése czéljából, a még fennmaradt egy évet – mely azonban később még eggyel megtoldatott – külföldön töltse. Ennélfogva Horváth a következő 1868–69-iki tanévet Francziaországban, főképp Párisban töltötte az erőmű és géptan tanulmányozásával a legkitűnőbb tan- és műintézeteken, mint az École Polytechnique des pouts et chausses des mines, Centrale des arts et manufactures et conservatoire des arts et métiers, kivált Tresca és Phillips kitűnő tanárok vezetése alatt. Külföldi tanulmányait befejezvén hazajött, s az 1869–70-ki tanévben, mint segédtanár megkezdte előadásait. Kevéssel ezután, 1869-ben decz. 29-dikén rendes tanárrá neveztetett ki. Ekképp tehát az alig 27 éves fiatal ember igen rövid idő alatt elérte az óhajtott czélt, fölemelkedett ama polczra, melyről nagyra törő lelke a hazára és szaktudományra nézve annyi hasznos és nagyfontosságú eszmét hitt megvalósíthatni! Előadásait egész odaadással folytatta az 1870–71-ik tanévben, és épp oly odaadással élt tanulmányainak is. Hanem e határt nem ismerő buzgóság és szorgalom fölemésztették a különben is gyönge szervezetű fiatal tanár egészségét, s aláásták életerejét. Már a második félévben, valamint a következő 1871–72-iki tanévben nem tarthatott előadásokat s ez időköz nagy részét klimatikus gyógyhelyeken, Nizzában és Mentone-ban kellett töltenie. Tanári működését az 1872–73. tanévben kezdte meg ismét, s ettől fogva szakadatlanul folytatta is, de évről évre szűkebb korlátok között. A tanártestület a legnagyobb kíméletet tanusítá betegeskedő tanártársa iránt, kinek az fájt leginkább, hogy a kíméletet igénybe kellett vennie. A múlt 1880–81-ik tanévben Horváth ismét egész terjedelmében felkarolta a műszaki mechanika és alkalmazott hydraulika előadását, de ez erőfeszítés, a kialudni készülő mécs utolsó fellobbanása volt; akaratereje, mely oly sikeresen harczolt a félelmes betegséggel, megtört az önmagával vívott küzdelemben. 1881-ben ápril 18-dikán önmaga vetett véget életének. Legjelentékenyebb munkáját, a Duna folyam vízsebességének méréseiről, több évi fáradhatatlan munkásságának e gyümölcsét, kéziratban hagyta hátra. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár