1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1881

Baintner János Fabritius Károly Gorove István Horváth Ignácz Korponay János Lukács Móricz Molnár Aladár Morócz István Révész Imre Suhayda János Szabó Imre Szemere Miklós Tóth Kálmán Tarczy Lajos

† 1882

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Greguss Ágost Kallós Lajos Konek Sándor Konek Sándor Vész János Ármin

† 1883

Érkövy Adolf Benkő Dániel Gyárfás István Hegedűs Candid Lajos Petzval Ottó Zsivora György

† 1884

Frankenburg Adolf Hegedűs László Lichner Pál Lugossy József Pompéry János

† 1885

Hornyik János Rózsay József

† 1886

Beöthy Leó Ipolyi Arnold Kalchbrenner Károly Korizmics László Kovács Pál Ladányi Gedeon Nyáry Albert, báró Pauler Tivadar Peregriny Elek Tárkányi Béla József Zlamál Vilmos

† 1887

Arányi Lajos Kéry (Bittner) Imre

† 1888

Balogh Kálmán Danielik János Deák Farkas Halász Géza, Dabasi Henszlmann Imre Hunfalvy János Kemény Gábor, Báró Kovács Sebestyén Endre Kriesch János Lenhossék József Paur Iván Somogyi Károly Trefort Ágoston Zsigmondy Vilmos

† 1889

Ökröss Bálint Kukuljevič-Sakcinski Iván Ney Ferencz Rómer Flóris Rónay Jáczint János Tóth Ágoston

Tóth Kálmán

Tóth Kálmán született 1831-ben márcz. 30-dikán Baján, hol atyja uradalmi számvevő volt. Szülei kívánságára 1845-ben Pannonhalmán a benczés szerzetbe lépett mint újoncz, de betegeskedvén, abból 1846-ban kilépett s tanulmányait Pécsett folytatta, hol két bölcsészeti évet végzett. Már ekkor és itt megkedvelte a magyar költészetet, különösen Petőfit; írogatni kezdett s verseiből egy kis füzetecskét ki is adott; 1847-ben álnév alatt az Életképekbe is írt, hol 1848-ban már neve alatt jelent meg tőle egy pár költemény. Ez év őszén Pestre jött s októberben az egyetemen katonai tanokat kezdett hallgatni. Azonban 1849 elején, midőn Windisch-Graetz herczeg a fővárost elfoglalta, elhagyta Pestet s a bácskai hadosztályba lépett, hol mint dandárnoki segéd alkalmaztatott, a csurogi és sinki csatározásokban jelen volt, később pedig a Perczel–Dembinszky hadtestnél mint hadnagy szolgált, előbb az irodában, majd a csatatéren s a forradalom utolsó heteiben a szegedi és temesvári ütközetekben is részt vett. Innen szerencsésen haza menekülvén, otthon lappangott, majd biztosságban érezvén magát, 1851-ben Pesten telepedett meg, hogy az irodalomnak éljen s a Nagy Ignácz Hölgyfutárjának segédszerkesztője lett. Ez évtől fogva, különösen két évtizeden át, nagy tevékenységet fejtett ki a szépirodalomban. A Hölgyfutárba számos költeményt írt s egy népies eposszal lépett föl: Kinizsi, népies hősköltemény, tizenkét énekben (Pest. 1852). Szerencsésebb volt a lyrai téren, dalai csakhamar közkedveltségben részesültek, s összegyűjtve is megjelentek: Szerelmi vadrózsák (1–2. füz. Pest, 1852–53); legott utánok: Költeményei (Pest, 1854). Nagy Ignácz 1854-ben meghalván, Tóth Kálmán az özvegye tulajdonát tevő Hölgyfutárt átvette s azt Berecz Károllyal együtt 1862-ig szerkesztette. Ez idő alatt nemcsak számos újabb lyrai költeményt írt, hanem kísérletet tett a drámai téren is. Lyrai költeményei a következő kiadásokban jelentek meg: Száz uj költemény (Szeged, 1856); Tóth Kálmán összes költeményei (1–2. köt. Pest, 1859). Első drámai kísérlete Az utolsó Zách volt, mely 1857 elején adatott a nemzeti színpadon, de kevés szerencsével, s nyomtatásban nem is jelent meg. Második színművével akadémiai pályadíjat nyert: Egy királyné (dráma négy felv., Pest, 1858). Ezt követte 1860-ban a színpadon: A harmadik magyar király (dráma 5 felv.). Ez év februárjában az újra fölelevenült Kisfaludy-társaság Tóth Kálmánt tagjául választotta, valamint 1861-ben decz. 20-dikán az Akadémia is, de éppen akkor sajtóvétség miatt börtönben ülvén, a helytartó gróf Pálffy Móricz, akinek az új szabályok által fenn volt tartva az akadémiai tagok megerősítésének joga, most nem, csak három évvel később hagyta helyben megválasztatását. (Tóth Kálmán, mint a Bolond Miska szerkesztője ítéltetett börtönre, sajtóvétség miatt.) E lapot 1860-ban alapította, s mintegy tizenkét évig szerkesztette. Előfizetői száma az első években mintegy hétezerre növekedett, különösen tetszettek a szerkesztő tréfás és komoly költeményei s magyar–sváb alakjának, Kipfelhausernek versei, s midőn belőlök egy külön füzetet állított össze: Kipfelhauser versei (Pest, 1861), az mintegy tízezer példányban kelt el. Később egy második bővített kiadása is megjelent humoros költeményeinek: Bolond Miska versei (Pest, 1865). Emellett a Nemzeti Színház műsorát is folyvást gazdagítani igyekezett: Dobó Katicza (történeti népszínmű 3 felv.), A király házasodik (történeti vígjáték 3 felv.). 1864-ben a Fővárosi Lapok czímű szépirodalmi nagy napilapot alapította, melyet 1867-ig maga szerkesztett. Ez idő tájt leginkább a politika kezdé elfoglalni; az 1865-ik országgyűlésre Baja városa választotta képviselővé, s egész 1876-ig folyvást tagja volt a képviselőháznak, kezdetben a Deák-pártban, majd a balközépen, később a szabadelvű pártban, végre az egyesült ellenzékben. Baja helybeli érdekein kívül, a hírlapbélyeg eltörlése az, mely leginkább az ő indítványozásának köszönhető. Ez évekből munkái a következők: Ujabb költemények (Pest, 1868); Nők az alkotmányban (vígjáték 4 felv. Pest, 1871); Az ördög vánkosa (népszínmű 3 felv. Pest, 1875. – először az ugyanazon év októberében megnyílt budapesti népszínházban adatott elő); Honvédmenház könyve (Pest, 1870). Huszonöt év után. Válogatott költeményei (1–2. köt. Pest, 1873., melyeket huszonöt éves költői pályája emlékére adott ki, amikor egy fényes közebéd alkalmával díszes koszorúval tüntették ki a budapesti hölgyek); Irkafirkák. Elbeszélések, emlékjegyzetek, vázlatok (Bp., 1877); Összegyűjtött költemények (Bp., 1878. Ráth Mórnál, s másodszor Ráth Családi könyvtárában). Utolsó színműve: A kis hóbortos (3 felv.) 1878-ban adatott elő a Nemzeti Színházban, de nyomatásban nem jelent meg. Tóth Kálmán az utóbbi években hátgerincz bajban szenvedt; 1879 őszén szélhűdés érte, mely jobb karját és jobb lábát megbénítá. Gyógyítás végett a Batizfalvy-féle városligeti intézetbe vitték rokonai, hol néhány hónapi ápolásban részesült. Innen javulva érkezett haza, itthon azonban a szélhűdés tünetei ismétlődtek s csakhamar nyelvén is mutatkoztak. Tizenhat hónapon át ágyhoz szegzetten feküdt, mind jobban elvesztve lelke épségét s többszörös kisebb agyszélhűdési rohamok által sújtva. 1881-ben febr. 2-dikán reggel újra szélhűdés érte s utána megkezdődött a haláltusa, mely másnap febr. 3-ig tartott, amikor délelőtt 10 órakor elhunyt. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár