1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1881

Baintner János Fabritius Károly Gorove István Horváth Ignácz Korponay János Lukács Móricz Molnár Aladár Morócz István Révész Imre Suhayda János Szabó Imre Szemere Miklós Tóth Kálmán Tarczy Lajos

† 1882

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Greguss Ágost Kallós Lajos Konek Sándor Konek Sándor Vész János Ármin

† 1883

Érkövy Adolf Benkő Dániel Gyárfás István Hegedűs Candid Lajos Petzval Ottó Zsivora György

† 1884

Frankenburg Adolf Hegedűs László Lichner Pál Lugossy József Pompéry János

† 1885

Hornyik János Rózsay József

† 1886

Beöthy Leó Ipolyi Arnold Kalchbrenner Károly Korizmics László Kovács Pál Ladányi Gedeon Nyáry Albert, báró Pauler Tivadar Peregriny Elek Tárkányi Béla József Zlamál Vilmos

† 1887

Arányi Lajos Kéry (Bittner) Imre

† 1888

Balogh Kálmán Danielik János Deák Farkas Halász Géza, Dabasi Henszlmann Imre Hunfalvy János Kemény Gábor, Báró Kovács Sebestyén Endre Kriesch János Lenhossék József Paur Iván Somogyi Károly Trefort Ágoston Zsigmondy Vilmos

† 1889

Ökröss Bálint Kukuljevič-Sakcinski Iván Ney Ferencz Rómer Flóris Rónay Jáczint János Tóth Ágoston

Szabó Imre

Szabó Imre Békáson, Veszprém megyében született 1814-ben oct. 10-dikén. Gymnasiumi tanulmányai végeztével, a veszprémi egyházmegye növendékei sorába felvétetvén, a hittudományi tanfolyamot (1832–36) a pesti egyetemen végezte. Már ez időben egész lélekkel szentelé magát a magyar, főképp az egyházi irodalom művelésének. A pesti központi papnöveldében fennálló magyar egyházirodalmi iskolának egyik legmunkásabb tagja volt. Áldozárrá szenteltetvén, karádi káplánná neveztetett ki, Mint ilyen figyelmet keltett a Magyar Sion melléklapjában közrebocsátott költeményeivel, és egyházi beszédeiben tanúsított ékesszólásával. Rövid idő múltával a veszprémi papnöveldében a tanfelügyelői, majd 1842-ben az aligazgatói tisztet nyerte el. Mind nagyobb mérvű irodalmi munkásságot fejtett ki. A Religio és Nevelés hasábjain gyakran jelentek meg dolgozatai, prózában és versben. 1842-ben kiadta (németből magyarra fordítva) a következő munkát: Emilia vagy az elvált házasság. Szerkesztette az Őrangyal czímű Almanach két első évfolyamát (1843–44). Mint egyházi szónok is közkedveltséget vívott ki magának. 1838-ban ő hívatott meg Deák Antal fölött a gyászbeszéd megtartására. 1847-ben (miután két évig Csicsón lelkészkedett) a pesti egyetemhez hitszónokká neveztetvén, még tágasabb tér nyílt meg előtte, úgy szónoki, mint írói munkásságra. „A jó és olcsó könyvkiadó társulat” (ma Szent István-Társulat) megbízásából írta a Tanácsadó a falusi nép számára c. kötetet és szerkesztette a Katholikus Néplapot, melyet közkedveltté tett. 1850-ben, a függetlenségi harcz idejében tanúsított nemzeti iránya miatt, el kellett hagynia a fővárost és a felső-iszkázi plébániára vonult vissza. Itt is folytatta irodalmi munkásságát. A Szent István-Társulat kiadásában több népies elbeszélése, Egerben pedig (1861–63) szentbeszédeinek négykötetes gyűjteménye jelent meg. A közszeretetnek és tiszteletnek örvendő lelkész 1861-ben és 1865-ben országgyűlési képviselővé választatott, 1867-ben pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban osztálytanácsossá neveztetett ki; ezután újra, és 1869-ben negyedízben nyervén el a képviselői mandátumot. Az 1869-ik évi nagygyűlésen az Akadémia a nyelv- és széptudományi osztályba tiszteleti tagul választotta meg. Kevéssel utóbb a szombathelyi püspöki székre emeltetett. Magas állásában a nevelésügy és magyar nemzetiség terjesztése érdekében buzgó, áldozatkész tevékenységet fejtett ki. 1880-ban a Magyar orvosok és természetvizsgálók szombathelyi gyűlésének elnökévé választatván, megnyitó beszéde általános figyelmet ébresztett. Meghalt Szombathelyen 1881. február 28-dikán. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár