1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1881

Baintner János Fabritius Károly Gorove István Horváth Ignácz Korponay János Lukács Móricz Molnár Aladár Morócz István Révész Imre Suhayda János Szabó Imre Szemere Miklós Tóth Kálmán Tarczy Lajos

† 1882

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Greguss Ágost Kallós Lajos Konek Sándor Konek Sándor Vész János Ármin

† 1883

Érkövy Adolf Benkő Dániel Gyárfás István Hegedűs Candid Lajos Petzval Ottó Zsivora György

† 1884

Frankenburg Adolf Hegedűs László Lichner Pál Lugossy József Pompéry János

† 1885

Hornyik János Rózsay József

† 1886

Beöthy Leó Ipolyi Arnold Kalchbrenner Károly Korizmics László Kovács Pál Ladányi Gedeon Nyáry Albert, báró Pauler Tivadar Peregriny Elek Tárkányi Béla József Zlamál Vilmos

† 1887

Arányi Lajos Kéry (Bittner) Imre

† 1888

Balogh Kálmán Danielik János Deák Farkas Halász Géza, Dabasi Henszlmann Imre Hunfalvy János Kemény Gábor, Báró Kovács Sebestyén Endre Kriesch János Lenhossék József Paur Iván Somogyi Károly Trefort Ágoston Zsigmondy Vilmos

† 1889

Ökröss Bálint Kukuljevič-Sakcinski Iván Ney Ferencz Rómer Flóris Rónay Jáczint János Tóth Ágoston

Pompéry János

Pompéry János született Miskolczon 1819-ben jun. 21-dikén. Szülői voltak: Pompéry György és Szontha Mária. A Pompéryak a Macedóniából Magyarországba vándorolt görögök közé tartoztak. János nagyatyja, szintén János, a 18. század közepe táján telepedett Miskolczra és nagy kiterjedésű borkereskedést űzött. Fia és örököse, György, a kereskedés és mezőgazdaság terén szerzett érdemei jutalmául, magyar nemességet és a Bihar megyei Papmező-Vallany nevű földbirtok fele részére adománylevelet nyert. Három gyermeke volt: két leány és egy fiú, János. A leányok korán elhalván, a szülők a fiút, mint egyetlen gyermeküket, annál gondosabb nevelésben részesítették. Azonban vagyoni viszonyaik megrendülvén, a tizenhat éves fiú nem kedvező körülmények között kezdette meg pályáját. Miskolczon elvégezvén gymnasiumi tanulmányait, 1835-ben Pestre indult a philosophiai tanfolyamra, 1837-ben Eperjesre ment jogásznak, ahol 1839-ben a jogi tanfolyamot be is végezte. Eperjesen kezdődik írói pályája, hol mint a collegiumi magyar önképző társaság tagja, egy beszélyével figyelmet gerjesztett. Egy pár év múlva föl is lépett mint beszélyíró — Áldor álnév alatt — Laura, czímű beszélyével az Athenaeumban (1842. I. félév). 1843-ban mint juratus Pozsonyba ment, ahol épen megnyílt az országgyűlés. Itt — mint a Honderű és Életképek dolgozótársa — Ervin álnév alatt élénk munkásságot fejtett ki: Pályabér, költemény (Honderű, 1843); Az elválhatatlanok, beszély (Honderű, 1844). Különösen az Életképek volt kedvencz lapja, ide írta tárczaleveleit: Jole pozsonyi levelei, 1–18., amelyek élénk figyelmet keltettek, mint az akkori tárczairodalom sikerültebb termékei (1844). 1845–1847-ig nevelő volt gróf Eszterházy Károly, Győr megye főispánjánál, kinek fiát a magyar köz- és magánjogra tanította. Ez években is szorgalmas dolgozótársa volt az Életképeknek és mellékletének, az Irodalmi őrnek. Az élet czímű beszélyével megnyerte az Életképekben kitűzött pályadíjat (1845). Letéve az ügyvédi censurát 1847-ben, Marczaltőben telepedett le ügyvédi irodát nyitva, de már 1848-ban Pestre költözött; titkárrá neveztetett ki a belügyminiszteriumba, 1849-ben pedig a jász-kunok túrkevei kerületének képviselőjévé választatott. A forradalom után Pesten folytatta írói pályáját, beszélyeket és czikkeket írva a lapokba és folyóiratokba. Egy darabig az Ostdeutsche Postnak pesti levelezője volt. Majd Bécsbe tette át lakását s a legfőbb törvényszéknél a magyarországi felek ügyeinek elintézését, mint magán ügyvivő szorgalmazta. Azonban 1852-ben visszajött Pestre s 1853-ban a Pesti Napló belső dolgozótársa lett. Ez évben adta ki összegyűjtött beszélyeit is: Beszélyek (1–2. köt. Pest, 1853), melyeket inkább az érzelmek nemessége tüntet ki, mint a cselekvény leleménye vagy a jellemrajz ereje. Ez időtől fogva majdnem tíz évig egészen csak hírlapíró, sokáig a Pesti Napló újdonságírója, majd 1857-ben egy évig szerkesztője, azután ismét dolgozótársa, egészen az ötvenes évek végéig. 1861-ben a Magyarország czímű politikai lapot alapítá, de közte és a lap kiadó-tulajdonosa között támadt egyenetlenség miatt lemond a szerkesztésről s Ország czím alatt egy új lapot indít, de itt gróf Pálfy Móriccal, az új katonai és polgári kormányzóval gyűl meg a baja, aki kétszer is börtönbe vetteti, s 1862 végén maga a lap is megszűnik. 1867-ben újra fölélesztette régi lapját, a Magyarországot, de megrongált egészsége miatt kénytelen abbahagyni a szerkesztést, ami a lap további fennállásának is végét szakasztja. Pompéry élénk tollú hírlapíró volt s mint szerkesztő mozgékony és fáradhatatlan. Meg tudta nyerni az írókat és törekedett összeszedni mindent, aminek érdekes újdonsági ingere volt. Az. ötvenes években Deák és Kemény irányát követte, s a szenvedőleges ellenállás híve volt, 1860-ban ő is az 1848-ki törvények helyreállítása mellett izgatott, de Magyarország czímű lapja már inkább a Tisza—Ghyczy-féle baloldal elveit tükrözte vissza, mint a Deák-pártéit. Az ötvenes években különösen mint újdonságíró tűnt ki, nagy előszeretettel és figyelemmel kísérve a főváros társadalmi, művészeti és irodalmi mozgalmait. Lelkesen izgatott az irodalmi, művészeti és emberbaráti intézetek érdekében. Garay János halálakor — hátrahagyott családja számára — Pompéry hírlapi izgatásai következtében tetemes összeg gyűlt be. Az írói segélyegyletet ő indítványozta s dolgozta ki az alapszabályokat is. Annyira a hírlapírásnak élt, hogy a szépirodalomtól végképp búcsút venni látszott. Azonban az ötvenes évek vége felé megint visszatért hozzá, de nem beszélyírói pályáját folytatta, hanem a dráma terén tett kísérletet. Telivér czímű vígjátékával pályázott az Akadémia Karácsony-jutalmára. A jutalmat megnyerte, de a fölbontott jeligés levélkéből nem az ő, hanem Péter Pál neve tűnt ki. Híre ment, hogy a vígjátékot egy magyar herczeg írta, aki ismeretlen akar maradni. E hírt maga Pompéry terjesztette legjobban s a Nemzeti Színház igazgatóságához az ismeretlen szerzőtől Pozsonyból intézett levelek még inkább igazolták az elterjedt hírt. A közönség nagy kíváncsisággal várta az előadást, azonban a vígjáték teljesen megbukott. A magyar főúri élet van benne festve, de inkább csak külsőségekben s általában nem lüktet benne drámai ér. Az előadás után nemsokára igazolta szerzőségét, fölvette a díjat s kinyomatta művét: Telivér (Pest, 1859). 1863-ban még egy más vígjátékkal is föllépett a nemzeti színpadon, a Mi újság a szomszédban czíművel, de ez is kevés sikert aratott. 1859-ben decz. 16-dikán az Akadémia lev. tagjává választván, székét 1863-ban a dramaturgia köréből vett értekezéssel foglalta el: A vigjáték és a vigjáték tárgya (Pesti Napló, 1863). 1864-től kezdve keveset írt s mind a hírlap-, mind a szépirodalomtól visszavonult. 1859-ben megalakulván az első magyar biztosító társaság, amelybe ő is befolyt a Pesti Naplóba írt czikkeivel, s csakhamar e társaság tisztviselője lett; 1864-ben már a központi főügynökség egyik vezetője, 1874-től fogva pedig ezen kívül még az igazgatóság és választmány jegyzője is. Végső éveiben részt vett az Akadémia bíráló bizottságaiban s egy pár bírálatot írt a lapokba és folyóiratokba: Gróf Szécsen Antal tanulmánya az 1839–40. országgyűlésről (Budapesti Szemle, 1883); Csak három lap Timoleon művéből (Pesti Napló, 1884). Elbetegesedve meghalt 1884-ben szept. 28-dikán. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár