1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1881

Baintner János Fabritius Károly Gorove István Horváth Ignácz Korponay János Lukács Móricz Molnár Aladár Morócz István Révész Imre Suhayda János Szabó Imre Szemere Miklós Tóth Kálmán Tarczy Lajos

† 1882

Asbóth Lajos Asbóth Lajos Greguss Ágost Kallós Lajos Konek Sándor Konek Sándor Vész János Ármin

† 1883

Érkövy Adolf Benkő Dániel Gyárfás István Hegedűs Candid Lajos Petzval Ottó Zsivora György

† 1884

Frankenburg Adolf Hegedűs László Lichner Pál Lugossy József Pompéry János

† 1885

Hornyik János Rózsay József

† 1886

Beöthy Leó Ipolyi Arnold Kalchbrenner Károly Korizmics László Kovács Pál Ladányi Gedeon Nyáry Albert, báró Pauler Tivadar Peregriny Elek Tárkányi Béla József Zlamál Vilmos

† 1887

Arányi Lajos Kéry (Bittner) Imre

† 1888

Balogh Kálmán Danielik János Deák Farkas Halász Géza, Dabasi Henszlmann Imre Hunfalvy János Kemény Gábor, Báró Kovács Sebestyén Endre Kriesch János Lenhossék József Paur Iván Somogyi Károly Trefort Ágoston Zsigmondy Vilmos

† 1889

Ökröss Bálint Kukuljevič-Sakcinski Iván Ney Ferencz Rómer Flóris Rónay Jáczint János Tóth Ágoston

Lugossy József

Lugossy József született 1812-ben deczember 3-dikán Felső-Bányán, Szatmár megyében, hol atyja, József ref. lelkész és esperes volt. A több gyermekű papi család körében szigorú erkölcsi elvek uralkodtak, kényeztetésnek, engedékenységnek híre sem volt; tréfa, enyelgés, divatszerűsködés helyett igaz szó, komoly beszéd hangzott s az öröklött erények s szokások hagyományos épségének módosulása szóba sem jöhetett. Az ily szellemű házi nevelés korán érlelő hatása Lugossy gyermekségén is meglátszott, mert midőn más gyermek még csak játékra gondol, ő tudományos készültségű atyjának feles számú magyar munkákat tartalmazó könyvtárában, ezek ismergetése közben szívta magába a hazai nyelv s a tudományok szeretetét. Alsóbb iskoláit elvégezvén, a debreczeni főiskolába sietett, hol tanárai közül különösen Tatai és Kerekes Ferencz volt rá nagyobb hatással. Felsőbb — jogi s theologiai — tanulmányai végeztével előbb a költészeti osztály, majd a héber nyelv, azután pedig a mér- és természettani tanszékek helyettesítésével bízatott meg. Ezek betöltése után a főiskolai seniorságot viselte s egész iskolai pályafutása alatt, mint buzgó irodalombarát, jeles szónok s az új iskolához csatlakozott tehetséges költő volt ismeretes nemcsak az iskola körében, hanem a tiszántúli vidékeken is. Ha a kollegium, az egyházi vagy világi élet valamely kiváló alakját — ősi szokás szerint — üdvözlő költemények kiadásával ünnepelte, Lugossytól rendesen latin ódát követeltek tanárai. Különben a latin s germán nyelvek és a héber mellett már ekkor tanulta az arabot, valamint Kőrösi Csoma példáján lelkesülve — az ő és Georgi művei segítségével — a tibetit is. Arab tanulmányai közben tett jegyzeteiből szintén ekkor (1840) állított össze egy Arab grammatica chrestomathiával czímű munkát, melyet azonban később annyiban hagyott. Első irodalmi kísérletei mér két évvel előbb jelentek meg: Andalusia czímű értekezése (Figyelmező, 1838. II. 24. sz.); Egy költeménye (Athenaeum, 1838. II. 24. sz.); Fordított beszélyek (Athenaeum, 1838. II. 28., 40. sz., 1839. I. 18. sz.); Költemény (Athenaeum, 1839. I. 46. sz.); Függelék a fogházjavitási tárgyhoz (Athenaeum, 1839. II. 7. sz.); Strauss és a protestantismus (Figyelmező, 1839. 36., 52. sz.). 1840–41-ben a berlini egyetemet látogatta, hol már elébb tervbe vett Magyar csillagisme czímű munkája érdekében tett buvárlatai, Ideler Lajos tanár ismeretségébe juttatták, kivel később is levelezést folytatott. E tárgyra vonatkozó első közlése a Tudománytár 1840. évi junius havi füzetében jelent meg Az ujabb csillagképek Ideler szerint czím alatt. Alighogy hazajött külföldről, az Akadémia levelező tagjává választotta 1841-ben szept. 3-dikán; s jóformán meg sem pihent az atyai háznál, midőn érte ment a szatmári ref. egyház fényes küldöttsége s papjául vitte el a Mózes öt könyve Bloch Móricz által eszközölt fordításának bírálatával feltűnt nyelvészt s theolgust (Athenaeum, 1841. I. 63–69. sz.). A Tisztfoglaló egyházi beszéd, mellyet hitszónoki hivatalába léptekor a szatmári ref. egyházban elmondott (Debreezen, 1841) teljes 4 óra hosszáig tartott, s Lugossyt ájultan vitték le a szószékből. Szónoki heve sokszor iskolai előadásai alkalmával is végkimerülésig fokozódott, s többnyire az óraadásban következő tanár megjelenése szakította félbe tanítványait magával ragadó beszédét. Papi beköszönésekor meg kellett győződnie arról, hogy bármily nagyok legyenek is az ő, templomi szószéken aratható sikerei, azok minél elébb életébe fognak kerülni. Papságát — hívei kérelme ellenére – letette, s néhány hónap múlva a rnármarosszigeti lyceumhoz ment tanárnak. Itt az iskola tanárainak csekély száma miatt, egész napját nyilvános tanítással töltötte; de ez sem tartóztatta vissza attól, hogy a magyar irodalomtörténet tanítását, mint rendes tantárgyat be ne vigye s kötelezettségén felül elő ne adja. Az éjet-napot eggyé tevő tanítás és tanulás az irodalmi munkásságtól is elvonta s egyes véleményadásokon kívül – melyek a Kisfaludy-társaság Évkönyvei VI. köt. 75. lapján s a Protestáns Egyház és Iskolai Lapok 1843. I. 12. számában jelentek meg – ez időből csupán egy tanteremi használatra készült kiadását ismerjük: Columellae L. J. M. De cultu hortorum liber (M.-Sziget) czím alatt. Négy évi máramarosszigeti tanárkodása alatt belső barátságban élt Hanák Jánossal, a széplelkű piaristával. Vele együtt természetrajzi tanulmányokkal foglalkozott s mint mindent, ami tudomány volt, ezt az ágat is egész lélekkel ölelte fel s mélyére hatolt. 1845-ben a debreczeni főiskolába hivatott meg a magyar nyelv és irodalom tanszékére, mellyel a főiskolai könyvtárnokság van összekötve. Újuló erővel merült itt a tudományok mívelésébe s határtalan tudományszomja, hol a magyar történetírás ősforrásaihoz, hol a magyar s általános nyelvészet mélyen rejlő ereihez, majd ismét a természettudományok mélységeibe s végtelen regióiba vitte. Egykori papságának emlékei közül a Török és Székács által szerkesztett Egyházi beszédek (Pest, 1845) II. kötetében adott egy beszédet a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1845. évi I. 3. sz. egy német templomi ének fordítását; 1846. évi II. 40. számában pedig közzé tett m.-szigeti „oktatási székfoglaló beszéde”, mely egész életén keresztül híven megtartott s követett programjának tekinthető. Kéziratban maradt 1846-ból: Aratos csillagjárásai és időjelenségei czímű műfordítása. Egyházi régiségek gyűjtése közzétételére felhívást bocsátott ki (Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok, 1847. I. 8. sz.), s ugyanott Egyházi régiségeket közölt (1847. I. 10., 20. sz., II. 45., 46., 51. sz.). Dolgozata jelent meg a Nevelési emléklapokban (Pest, 1847. II. 52–65. lap). Ezeken kívül az Akadémia részére bírálta a nyelvtudományi pályamunkákat; a Kisfaludy-társaság részére pedig — Péczely József helyett — a magyar mythologiai kérdésre érkezett pályamunkákat. Jelentést tett 1846-ban a mármarosszigeti, 1847-ben pedig a siteri és hódosi falfestményekről (Akad. Ért., 1847. 32. 1ap, 1848. 43. 1ap). 1848-ban junius 14-dikén báró Eötvös minister által a pesti egyetemi könyvtár őrévé neveztetett ki, de helyét nem foglalta el. Mint a debreczeni lovas nemzetőr csapat tagja, részt vett az Arad körüli táborozásban. A szabadságharcz leveretése után néhány hónapig ő is bujdokolt, közben gróf Degenfeld Imre házánál Tégláson mint nevelő volt ideiglenes működésben. Majd Pestre ment, hol Toldy Ferencz buzdítására a magyar bibliographiával kezdett tüzetesebben foglalkozni. Ez időből való ama három dolgozata, melyeknél ama kor keseregve sóvárgó szellemét alig tünteti elő hívebben az Akadémiában tartott felolvasások bármelyike is: Szombatos Codex (Uj m. muzeum 1850–1. II. XCIX–CXXXVII. 1ap); Emlékbeszéd Hanák K. János felett (u. o. LXXIV–LXXXVI. 1ap); Emlékbeszéd Kerekes Ferencz felett 1850. szept. 28. (kiadatlan). Ezekhez járul két költeménye: egyik a M. Emléklapokban (Pest, 1850); másik a Reguly Album (Pest, 1850) végén: a Reguly-dal. Az Ősmagyar természet- és világnézletek nyelvi nyomok szerint (1850-ből) szintén kiadatlan értekezése. 1851-ben újra elfoglalta debreczeni tanári hivatalát. Csak első íve került ki a sajtó alól azon műnek, mely mutatja, hogy mily tantárgyat kellett vállalnia. Czíme: Magyarból németre és -viszont forditandó czikkek nyelvtani gyakorlatul (Debreczen, 1851., tanteremi használatra). Csakhamar a mér- és természettan tanítását vette át. 1853-ban a héber nyelv tanítása jutott neki; 1856-ban a görög nyelv s irodalom tanszékére ment át, mely foglalkozásai közben 1852–3-tól kezdve több ízben tartott magyar remekírók szépészeti s kritikai fejtegetéséből nyilvános előadásokat, melyeket Kazinczyval s ennek Berzsenyihez írt epistolájával kezdett meg. 1857-től fogva magyar nyelvészeti órákat is tartott, a görög drámai irodalom fejtegetésén kívül, egészen 1861-ig, mikor előadás közben szélhűdés érte. Az 50-es évek magyar nyelvészeti mozgalmait a legélénkebb érdeklődéssel kísérte. Féltette a magyar nyelvet attól, hogy idegen schemák szerint fog fejtegettetni s belső fejlődése folyamára kevés gond fog fordíttatni; de a magyar nyelvészet körének tágulásán szívéből örvendett. E korszakban is adott még egy pár régebben írt egyházi beszédet a Protestáns Lelkészi Tár 1. és 2. füzetébe (Pest, 1854., 1855); munkássága azonban határozottan a magyar nyelv és élet őskorára irányult. Ősmagyar népies csillagisméjén dolgozott, melyből a Tejút czikk közlését kezdte meg (Új Magyar Muzeum, 1855). Ugyanakkor a Történelmi Tár I. kötetében Két magyar köriratu régi pecsétről (1500-ból) értekezett. 1856-ban julius 14-dikén olvasta fel az Akadémiában Szócsaládrendszer. Nyelvészeti egymásután czímű értekezését, melyben a finn-ugor hasonlító nyelvészeti rendszer korai alkalmazása miatt támadt aggodalmait tárta fel s egyszersmind saját eszméit fejtegette (Magyar Nyelvészet, 1857. II. és klny.: Pest, 1856). Folytatásul 1858-ban Hangrendi párhuzam ezer példáiban czímű dolgozatát tette közzé (Uj Magyar Muzeum, 1858., 2. bőv. kiad.: Debreczen, 1858). Már elébb, 1856 előtt megírta A debreczeni főiskola könyvtár történetét és A debreczeni főiskola könyvtár ismertetését. Mindkettő kiadatlan. 1858-ban decz. 15-dikén, midőn az Akadémia tíz évi szünet után ismét nagygyűlést tartott, rendes taggá választatott, s székét 1859-ben jan. 3-dikán foglalta el Nyelvészeti iránynézetek; szküth-európai szómaradványok czímű értekezésével, melyben, mint mondá: „epétlen és fulánktalan polemiát emelt – illetőleg folytatott – a hasonlító nyelvészet, egyéb nyelvészeti alapok és czélok hasonjogosultságát absorbeáló méltóságának tana ellen”. 1861-ben már Felső-Bányán volt, midőn az elkésve megjelent 1860. évi Uj Magyar Muzeum egy Töredék Napló a Széchényi gyülésről czímű s egy oklevél közlését hozta tőle. Egész életére bénultnak tartotta magát, hivataláról lemondott s szokott szigorú önzetlenségéhez híven, nem fogadta el az egyházkerület nyugdíjazására vonatkozó ajánlatát. Még akkor élt édesanyjához s szintén családtalan testvérjeihez vonult, kikhez egész életén át oly sajátszerű patriarchális gyöngéd szeretet kapcsolta, melyhez hasonlót alig lehetne találni. A gondos ápolás, szabad mozgás és hegyi levegő hatása alatt, ha teljes egészségét nem is, de munkára való képességét s kedvét visszanyerte. Éjjel-nappal tanult, dolgozott. Tizenöt év múlva, 1876-ban annyira erősnek érezte magát, hogy élete második szüksége, a tanítás nélkül nem lehetett. Nem anyagi jutalomért, hanem azon reménytől izgatva, hogy még használhat s szolgálhat a hazai tudományosság ügyének; örömmel sietett a barátai (a két Révész) felszólítására Debreczenbe, hol 1877-ben april 26-dikán kezdette meg újból előadásait, a szanszkrit nyelv tanulására jelentkezett hallgatók előtt. Azon év julius havában, egyik egykori tanítványával — akkor már tanártársával — Angliába ment nehány heti tartózkodásra, hogy Londonban a hindu irodalom összehalmozott kincseit láthassa, ismerhesse, és saját gazdag gyűjteményét gyarapíthassa. Visszatérve, haláláig folytatta szanszkrit és persa leczkéit, a főiskola épületében könyvtára elhelyezésére nyert termében. Szívós életerejét sem askétai életmódja, sem halála előtt pár évvel szenvedett lábtörése nem csökkentette. Két hónapi gyengélkedése alatt is oly kedvvel s erővel tanult s tanított, mint ezelőtt. Csak 3–4 napig tartott súlyosabb betegség után következett be végelgyengülésből származott halála, 1884-ben márczius 7-dikén reggeli 6 órakor. Ama hosszú hallgatása, mely 1861-el kezdődött, korántsem mondható gyümölcstelennek. A hindu irodalommal s nyelvészettel való foglalkozása főképp erre az időre esett. Ez alatt készült el Fédrusa (görög is római meseköltők, műfordításban), melynek kéziratai közt kell lenni. Folyvást dolgozott főmunkáján: Családrendű magyar szótár a rokonság körében, s az azon túli főnyelvcsoportok párhuzamában; valamint Hasonlító magyar csillagisméjén. Ha ezeket be nem végezhette is, jeles dolgot végzett. Ha temérdek jegyzeteiből másnak egészet alkotni lehetetlen is; az az anyag, amit ő hordott össze, megbecsülhetetlen kincs marad a tudomány számára. Nála az egész, mindig a legapróbb részletek egyenkint, ismételten és sokszorosan történt kidolgozása után állott elő. Ezért nem dolgozhatott gyorsan, hamarosan. Mindent tövéről hegyére vizsgált, minden szálnak valamennyi elágazását végig kutatta. Ha írt, a synonymák során minden szó leírása előtt végigment, míg csak a szerinte egyedül oda illőt meg nem találta. Előadása vagy beszéde közben ugyanezt tette, de csak kezdetben, mert a mint lelke hevült, beszéde rohamosan is folyékonnyá lett; nem kellett a legkifejezőbb szót, képet, hasonlatot keresnie, elragadóan áradt ajkáról a tanítani lelkesítve tudó beszéd. Módszere, előadási módja sokak által egyetemi színvonalon állónak mondatott; ezt azonban nála jobban senki nem tudta s érezte, azért mindig figyelemmel volt hallgatói korára, fejlettségére s kiket felemelni nem bírt, azokhoz minden módon igyekezett leszállani. Magához szigorú lelke, másokkal csak jóságot, kedvezését tudta éreztetni, s e helyes paedagogiai elvei mellett ritkán tévesztette el hatását. Kutatásai befejezésére, tervbe vett s elkezdett művei megírására, kétségtelenül jó és szorgalmazó hatással lett volna az, ha 1850 után állandóul a fővárosban, az Akademia körében maradhat: másfelől bizonyos, hogy a nemzeti művelődés és a tudomány érdekében így is nagy hatással működött, s mivel hivatását ő maga is e szempontból fogta fel, annak betöltésén véglehelletéig páratlan lelkiismeretességgel dolgozott. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár