1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

† 1861

Ötvös Ágoston Kállay Ferencz Márkfy Sámuel Szemere Pál Tasner Antal Vachott Sándor

† 1862

Egyed Antal Tóth Sándor

† 1863

Beély Fidél József Sauer Ignácz Waltherr László Imre

Szemere Pál

Szemere Pál 1785. februarius 19-én született Péczelen, Pest megyében. Nevelkedett Budán a Krisztinavárosban, hol atyja a magyar kir. helytartótanácsnál ügyviselő, lakott vala. Iskoláit Budán, Halason, Nagy-Kőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban s ismét Patakon járá 1791-től 1804-ig. 1805-ben királyi táblai jegyzőnek esküdött fel. 1907-ben távol volt mágnást képviselt az országgyűlésen. 1808-ban ügyvédi oklevelet nyert. 1808—9-ben Schedius aesthetikai előadásait hallgatá a pesti tudományegyetemnél; ekkor alakult szoros barátsága Horvát Istvánnal és Vitkoviccsal, az úgynevezett triász, mely maradandó nyomokat hagyott irodalmunk történetében. Ekkor fordult reá teljes mértékben Kazinczy figyelme, s levelezés folyton folyt közöttök; ekkor ismerkedett meg Kölcsey Ferencz-cel. 1810-ben dolgozótársa volt Kultsár Istvánnak, a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztőjének, számára az akkor nagyhírű Neuwieder Zeitungot, a Tudósítások melléklapjául fordítván. 1811-ben Vida Lászlónak segéde volt a magyar színháznál. 1817-ben Jankowich Miklóssal, Fejér Györggyel s Horvát Istvánnal alapítója volt a Tudományos Gyűjteménynek. 1818-től 1829-ig Pest megye tisztikarában találjuk, mint második alügyészt. 1828-ban egyik tagja volt a nádor által kinevezett bizottságnak, mely az Akadémia előrajzát készíté. 1831. februarius 16-án az Akadémia rendes tagjává választatott a nyelvtudományi osztályba. S ezentúl, úgy is mint a Kisfaludy-társaságnak 1840 óta tagja, kizárólag az irodalomnak, a művészetnek élt. Meghalt 1861. martius 14-én. Első költői kísérletei a Magyar Hírmondó 1802—4. folyamaiban s külön Pozsonyban Webernél, majd Bozóky 1805-diki Tavaszi Virágaiban, s külön a „Poetai Zsengék” (Pest, 1806). czím alatt jelentek meg. 1810-ben a Vida Lászlóhoz czímzett epistola, s a Czihke Ferencz ellen irányzott s Képlaki Vilhelm álnév alatt megjelent „Az Új Holmi kritikai megitéltetése" őt, mint költőt és mint itészt már tehetségeinek teljes fejlettségében láttatják velünk. Következett 1811-ben három sonett (Emlékezet, Boldog pár, Ős Himfy), melyekhez utóbb még három járult (irodalmunkban e nemnek felül nem múlt példányai), s 1812-ben: „Dalok azoknak a kik szeretnek" köztük a „Titkos vidék", lyrai költészetünk egyik legszebb gyöngye. 1814-ben írta Kölcseyvel, nem csak a nyelvújítás hanem általában az irodalmi nemesebb ízlés érdekében: „Feleletet a mondolatra". 1818-ban lefordította Körner „Zrínyi"-jét, első példáját adva a magasabb drámai dictiónak jambusokban, s az ottani imákat elsőként ültetvén át a magyar költészetbe. Megjelent 1826-ban az Élet és Litteratura czímű folyóiratban, melyet Kölcseyvel közösen szerkesztett, s melynek négy kötete az ifjabb nemzedékre hatalmas befolyással volt, kalauzul szolgálva nekik a széptudományban. Szemere ekkor állott hatásának tetőpontján. 1833-ban a most Muzarionnak czímzett Élet és Litteraturának egy új kötetét bocsátotta közre; 1834—5-ben Kisfaludy Károly „Auroráját" folytatta. Utóbb is koronként még fel-felszólalt a nagyobb olvasó közönség előtt; de ekkor nagyobb hatást már csak társalkodása által gyakorolt, mely egyike volt a legtanulságosabbaknak, minden lépten-nyomon a genialiá, a független, az igazságszerető itészt nyilvánítva. Újabb társas és tudományos nyelvünk számos szavait ő alkotta. Irományai között, melyek harminczhat kötetben maradtak hátra, egy humoristikus tanköltemény is találtatik a széptanról. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár