1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

Sárváry Pál Sauer Ignácz Schedius Lajos Schirkhuber Móricz Schoepf-Merei Ágoston Schuster János Simai Kristóf Somhegyi Ferencz Somogyi Károly Suhayda János Szőnyi Pál Szabó Imre Szalay Imre Szemere Miklós Szemere Pál Szenczy Imre Szenvey József Szilasy János Szkalniczky (Skalniczky) Antal Szontágh Gusztáv

Szemere Pál

Szemere Pál 1785. februarius 19-én született Péczelen, Pest megyében. Nevelkedett Budán a Krisztinavárosban, hol atyja a magyar kir. helytartótanácsnál ügyviselő, lakott vala. Iskoláit Budán, Halason, Nagy-Kőrösön, Pápán, Sárospatakon, Pozsonyban s ismét Patakon járá 1791-től 1804-ig. 1805-ben királyi táblai jegyzőnek esküdött fel. 1907-ben távol volt mágnást képviselt az országgyűlésen. 1808-ban ügyvédi oklevelet nyert. 1808—9-ben Schedius aesthetikai előadásait hallgatá a pesti tudományegyetemnél; ekkor alakult szoros barátsága Horvát Istvánnal és Vitkoviccsal, az úgynevezett triász, mely maradandó nyomokat hagyott irodalmunk történetében. Ekkor fordult reá teljes mértékben Kazinczy figyelme, s levelezés folyton folyt közöttök; ekkor ismerkedett meg Kölcsey Ferencz-cel. 1810-ben dolgozótársa volt Kultsár Istvánnak, a Hazai és Külföldi Tudósítások szerkesztőjének, számára az akkor nagyhírű Neuwieder Zeitungot, a Tudósítások melléklapjául fordítván. 1811-ben Vida Lászlónak segéde volt a magyar színháznál. 1817-ben Jankowich Miklóssal, Fejér Györggyel s Horvát Istvánnal alapítója volt a Tudományos Gyűjteménynek. 1818-től 1829-ig Pest megye tisztikarában találjuk, mint második alügyészt. 1828-ban egyik tagja volt a nádor által kinevezett bizottságnak, mely az Akadémia előrajzát készíté. 1831. februarius 16-án az Akadémia rendes tagjává választatott a nyelvtudományi osztályba. S ezentúl, úgy is mint a Kisfaludy-társaságnak 1840 óta tagja, kizárólag az irodalomnak, a művészetnek élt. Meghalt 1861. martius 14-én. Első költői kísérletei a Magyar Hírmondó 1802—4. folyamaiban s külön Pozsonyban Webernél, majd Bozóky 1805-diki Tavaszi Virágaiban, s külön a „Poetai Zsengék” (Pest, 1806). czím alatt jelentek meg. 1810-ben a Vida Lászlóhoz czímzett epistola, s a Czihke Ferencz ellen irányzott s Képlaki Vilhelm álnév alatt megjelent „Az Új Holmi kritikai megitéltetése" őt, mint költőt és mint itészt már tehetségeinek teljes fejlettségében láttatják velünk. Következett 1811-ben három sonett (Emlékezet, Boldog pár, Ős Himfy), melyekhez utóbb még három járult (irodalmunkban e nemnek felül nem múlt példányai), s 1812-ben: „Dalok azoknak a kik szeretnek" köztük a „Titkos vidék", lyrai költészetünk egyik legszebb gyöngye. 1814-ben írta Kölcseyvel, nem csak a nyelvújítás hanem általában az irodalmi nemesebb ízlés érdekében: „Feleletet a mondolatra". 1818-ban lefordította Körner „Zrínyi"-jét, első példáját adva a magasabb drámai dictiónak jambusokban, s az ottani imákat elsőként ültetvén át a magyar költészetbe. Megjelent 1826-ban az Élet és Litteratura czímű folyóiratban, melyet Kölcseyvel közösen szerkesztett, s melynek négy kötete az ifjabb nemzedékre hatalmas befolyással volt, kalauzul szolgálva nekik a széptudományban. Szemere ekkor állott hatásának tetőpontján. 1833-ban a most Muzarionnak czímzett Élet és Litteraturának egy új kötetét bocsátotta közre; 1834—5-ben Kisfaludy Károly „Auroráját" folytatta. Utóbb is koronként még fel-felszólalt a nagyobb olvasó közönség előtt; de ekkor nagyobb hatást már csak társalkodása által gyakorolt, mely egyike volt a legtanulságosabbaknak, minden lépten-nyomon a genialiá, a független, az igazságszerető itészt nyilvánítva. Újabb társas és tudományos nyelvünk számos szavait ő alkotta. Irományai között, melyek harminczhat kötetben maradtak hátra, egy humoristikus tanköltemény is találtatik a széptanról. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár