1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

Sárváry Pál Sauer Ignácz Schedius Lajos Schirkhuber Móricz Schoepf-Merei Ágoston Schuster János Simai Kristóf Somhegyi Ferencz Somogyi Károly Suhayda János Szőnyi Pál Szabó Imre Szalay Imre Szemere Miklós Szemere Pál Szenczy Imre Szenvey József Szilasy János Szkalniczky (Skalniczky) Antal Szontágh Gusztáv

Szabó Imre

Szabó Imre Békáson, Veszprém megyében született 1814-ben oct. 10-dikén. Gymnasiumi tanulmányai végeztével, a veszprémi egyházmegye növendékei sorába felvétetvén, a hittudományi tanfolyamot (1832–36) a pesti egyetemen végezte. Már ez időben egész lélekkel szentelé magát a magyar, főképp az egyházi irodalom művelésének. A pesti központi papnöveldében fennálló magyar egyházirodalmi iskolának egyik legmunkásabb tagja volt. Áldozárrá szenteltetvén, karádi káplánná neveztetett ki, Mint ilyen figyelmet keltett a Magyar Sion melléklapjában közrebocsátott költeményeivel, és egyházi beszédeiben tanúsított ékesszólásával. Rövid idő múltával a veszprémi papnöveldében a tanfelügyelői, majd 1842-ben az aligazgatói tisztet nyerte el. Mind nagyobb mérvű irodalmi munkásságot fejtett ki. A Religio és Nevelés hasábjain gyakran jelentek meg dolgozatai, prózában és versben. 1842-ben kiadta (németből magyarra fordítva) a következő munkát: Emilia vagy az elvált házasság. Szerkesztette az Őrangyal czímű Almanach két első évfolyamát (1843–44). Mint egyházi szónok is közkedveltséget vívott ki magának. 1838-ban ő hívatott meg Deák Antal fölött a gyászbeszéd megtartására. 1847-ben (miután két évig Csicsón lelkészkedett) a pesti egyetemhez hitszónokká neveztetvén, még tágasabb tér nyílt meg előtte, úgy szónoki, mint írói munkásságra. „A jó és olcsó könyvkiadó társulat” (ma Szent István-Társulat) megbízásából írta a Tanácsadó a falusi nép számára c. kötetet és szerkesztette a Katholikus Néplapot, melyet közkedveltté tett. 1850-ben, a függetlenségi harcz idejében tanúsított nemzeti iránya miatt, el kellett hagynia a fővárost és a felső-iszkázi plébániára vonult vissza. Itt is folytatta irodalmi munkásságát. A Szent István-Társulat kiadásában több népies elbeszélése, Egerben pedig (1861–63) szentbeszédeinek négykötetes gyűjteménye jelent meg. A közszeretetnek és tiszteletnek örvendő lelkész 1861-ben és 1865-ben országgyűlési képviselővé választatott, 1867-ben pedig a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban osztálytanácsossá neveztetett ki; ezután újra, és 1869-ben negyedízben nyervén el a képviselői mandátumot. Az 1869-ik évi nagygyűlésen az Akadémia a nyelv- és széptudományi osztályba tiszteleti tagul választotta meg. Kevéssel utóbb a szombathelyi püspöki székre emeltetett. Magas állásában a nevelésügy és magyar nemzetiség terjesztése érdekében buzgó, áldozatkész tevékenységet fejtett ki. 1880-ban a Magyar orvosok és természetvizsgálók szombathelyi gyűlésének elnökévé választatván, megnyitó beszéde általános figyelmet ébresztett. Meghalt Szombathelyen 1881. február 28-dikán. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár