1890 előtt élt magyar akadémikusokról írt megemlékezések

Kállay Ferencz Kőrösi Csoma Sándor Kölcsey Ferenc Köteles Sámuel Kéry (Bittner) Imre Kalchbrenner Károly Kallós Lajos Kassai József Kazinczy Ferenc Kemény Gábor, Báró Kenessey Albert Kerekes Ferencz Kis János Kisfaludy Károly Kisfaludy Sándor Kiss Ferencz Kiss Pál Klauzál Imre Kolossváry Sándor Konek Sándor Konek Sándor Kopácsy József Korizmics László Korponay János Kossovich Károly Kovács Pál Kovács Sebestyén Endre Kováts Mihály Kresznerics Ferenc Kriesch János Kukuljevič-Sakcinski Iván Ladányi Gedeon Lakos János Lenhossék József Lichner Pál Lugossy József Lukács Móricz

Lukács Móricz

Lukács Móricz 1812. szept. 5-én született Pesten, s nevelkedett felváltva itt és szülőinek Temes megyei jószágán Bresztováczon. Iskolai tanulmányait házi nevelők vezérlete alatt végezte, s eközben kisebb utazásokat is tett nevelőivel az ausztriai örökös tartományokban, Porosz- és Szászországban. Ifjúságának kedvencz tanulmányai a szépirodalmon kívül (már nyolcz éves korában olvasta Shakespeare drámait) a történettudomány, nemzetgazdaság és philosophia voltak. Nem csekély időt fordított élő nyelvek tanulására is, melyek közül a francziát, angolt, olaszt, spanyolt néhány év alatt magáévá tette. Első irodalmi kísérletét német nyelven írta, s némely ily nyelvű költeményei már 1829 előtt napvilágot láttak német folyóiratokban. Toldy Ferenc Handbuchjának olvasása a magyar irodalom tanulmányozására ébreszté; azontúl ennek szentelte erejét s legelébb is a forma nehézségeit kívánván legyőzni, idegen remekek fordításába fogott. 1831-ben Krassó megye tiszteletbeli aljegyzőjévé, s Temes-, Csanád-, Csongrád megyék táblabírájává neveztetett ki. A következő évben Pestre költözött s idejét kedvencz tanulmányainak szentelte. 1836-ban Pest megyei tiszteletbeli aljegyzővé neveztetett ki s egy évig élénk részt vett Pest megye közügyeiben. Azután néhány évig leginkább az irodalomnak élt. A Tudományos Gyűjtemény melléklapjában, a Koszorúban lépett fel először mint műfordító (1829), a görög anthológiába fordítva néhány szép darabot, utóbb pedig megkedvelvén s különösebb tanulmánya tárgyául választván az angol irodalmat, jelesen Byron költeményeit, ezek közül többeket magyarra fordított. Megjelentek az 1834-iki Társalkodóban: A sötétség, Tasso keserve és az Álom, az 1835-ki Aurorában: Töredék a Corzarból, az 1835-ki Társalkodóban ugyancsak Byron Farewell-je s töredék Bulwer Rajnai vándorai-ból, továbbá Bulwernek, mint írónak jellemzése; az 1836-ki Társalkodóban töredékek Byron Childe Harold-jából s az 1837-ki Aurorában szintén sikerült fordítások Byronból (Egy eb sirverse sat.). 1837-ben édesatyját elvesztvén, családi ügyei egy pár évig elvonták az irodalomtól, de 1839-ben az Akadémia tagjává választatván, s b. Eötvös József, Szalay László és Trefort Ágoston barátjai a Budapesti Szemle czímű évnegyedes folyóiratot indítván meg, újra fölvette írói tollát és számos tanulmányt írt e folyóirat számára (1841-ben megjelent pl.: Az állati magnetismus, Büntetőjogi theoriák). Az Akadémia ügyeiben is folyvást részt vett s több éven át mint segédjegyző is működött Szalay László helyett. Dolgozott a Tudománytárba (Az újabb polgárosodás elemei; A városok szerkezete külföldön), az Athenaeumba (Néhány szó a socialismusról sat.). Emellett a szépirodalmat sem hanyagoÍta el egészen. Az Athenaeumban és az Árvizkönyvben újabb műfordítási töredékek jelentek meg tőle (Kain, Deformed transformed Byrontól.) 1842-ben a Kisfaludy-társaság is tagjává választotta. Pope híres tankölteménye fordításával köszöntött be, s a társaság Külföldi regénytára számára lefordította spanyolból Cervantes Bőkezű szerető czímű novelláját. A negyvenes években leginkább politikával foglalkozott. A büntető jog ügyében tett tanulmányai gyümölcse azon jeles munka, melyet 1842-ben „Fogház javítás” czím alatt b. Eötvös Józseffel együtt adott ki, s több czikket írt Szalay, majd Csengery Pesti Hírlapjába. Sokat dolgozott külföldi német lapokba is a magyar ügy érdekében; 1843—1845-ig az augsburgi Allgemeine Zeitungban politikai viszonyainkat, nemzetünk újabb törekvéseit ismertette, védve az ellenséges indulat, tudatlanság és rágalom ellen. A Vierteljahrschrift aus und für Ungarn czímű folyóiratba is írt. A pesti ellenzéki klubban kiváló szerepet játszott, s Ellenőr czímű zsebkönyvébe (1847) jeles czikket irt az egyesületi jogról. Az 1848-ki nagy átalakuláskor ő is kormányhivatalt vállalt, elnöki titkár lett a kereskedelmi minisztériumban Klauzál oldalán, de csakhamar visszavonult. Beteg anyját kellett ápołnia, éveket töltött betegágyánál, s halála után üdülni külföldre utazott. Az 1857-ik évben ismét hazájába térvén, újra dolgozgatott régi barátjai társaságában, az új Budapesti Szemlébe (Róma régi történeteinek hitelessége- és eredetéről, 1858; A román nyelvek alakulásáról, 1859.). Két emlékbeszédet tartott az Akadémiában (De Gerando Ágost külső tag s gr. Teleki László tiszt. tagról), az Akadémia 1858-ban tiszteleti tagjává választotta s egyszersmind a nyelvtudományi bizottság elnökévé. Néhány politikai cikket írt a Pesti Napló-ba (1860—1862.). 1862-ben nőül vévén a fennkölt szellemű Birly Krisztinát, ismét elhagyta hazáját, s később neje betegeskedése miatt visszavonult mindentől. Éveken át, egész haláláig ápolta beteg nejét, Merán enyhe völgyében. A fiúi kegyelet s a férji gyöngédség kétszer szakította meg közpályáját. Neje halála után újra visszatért Budapestre, s hol itt, hol Meránban lakott, míg végre 1874-ben állandóan Budapesten maradt. 1876-ban a Kisfaludy-társaság elnökévé választatott s egyszersmind az Akadémia igazgató tagjává. Három év múlva a Kisfaludy-társaság elnökségéről lemondott, bár ujra megválasztotta a társaság. Utolsó művei a Kisfaludy-társaság ünnepélyes ülésein tartott elnöki beszédei voltak, s önéletrajzának egy töredéke a Szegedi Árvízkönyvben. Életének három heti betegség után tüdőszélhüdés vetett véget, 1881. nov. 5-én. Lukács Móricz élete tükörképként sugározza vissza most a jeles író és hazafi, majd pedig a hű fiú és férj nemes alakját, de ha változtak is körülményei, mindig hű maradt magához: jó ember és valódi gentleman volt. Szalonjainkban nemcsak a finom élet külsőségeinek volt képviselője, hanem a benső műveltségnek és nemes kedélynek is. Szülőitől öröklött vagyonát soha sem költötte egészen magára. Életében sok jót tett s halála után valóságos maecenássá vált: t.i. a t. Akadémiára húszezer, a Kisfaludy-társaságra tizezer forintot hagyományozott. 
  Forrás: Régi Akadémiai Levéltár